Kiss Tibor Noéval Gregor Lilla beszélget
Gregor Lilla: Ha felsorolásszerű leírást kellene adnunk, azt mondhatnánk, hogy Kiss Tibor Noé exfocista, szociológus, tördelő, író. Hogy működnek ezek benned egyszerre?
Kiss Tibor Noé: Csábító dolog – és erre mindig rákérdeznek –, hogy minden írónak, aki valaha focival foglalkozott, kell írnia egy focis könyvet. Úgy érzem, addig vannak valódi írói témáim, amíg azt a választ tudom adni, hogy nem írok focis könyvet. Pár hónappal ezelőtt eszembe jutott, hogy lenne mit megírni – ijesztő pillanat volt. A focival kapcsolatban azt szoktam mondani, hogy leginkább focista vagyok, és kész. Aztán ott a tördelés, aminek ugyancsak megvan a maga haszna. Gyakorlatias munka, a folyamatos határidők miatt életben tartja a gyakorlati érzékemet. Tördelőként mindig te vagy a folyamat végén, neked kell nyomdába adnod a lapot vagy könyvet, és mindezt általában az utolsó utáni pillanatban. Az pedig, hogy szociológia szakon végeztem, nagyon erős kapcsolatban áll azzal, hogy író lettem.
Persze eleinte, mint minden kamasz, én is verseket írtam. Tizenhét évesen megnyertem a Metal Hammer magazin verspályázatát egy – alighanem – szörnyű verssel. Nem biztos, hogy most szívesen elolvasnám, bár épp a múltkor mondta valaki, hogy neki megvan. Akkoriban jártam egy költőhöz. Balázsovics Mihálynak hívták, nagyon tetszettek a versei. Csepeli proligyerekként indult, majd a Magvetőnél jelentek meg a könyvei, de ma már egyáltalán nem beszél róla senki. Írtam neki egy levelet, majd jártam hozzá néhány hónapig, a végén már a kórházba, ahol végül meghalt. Ezután jött az életemben az egyetem, a szociológia szak, de már közben is láttam, hogy az nem az én világom, nem vagyok sem tudós, sem akadémikus alkat. Megcsináltam, egy csomó tapasztalatot szereztem, nagyon szerettem, de tudtam, hogy ennek nem tudományos pálya lesz a folytatása. Azután kezdtem el írni.
Gregor Lilla: Neked is volt tehát íróként mentorod, és most tartasz is írószemináriumokat. Mindkét oldalról nézve: mennyire látod hasznosnak az ilyen közös munkát?
Kiss Tibor Noé: Erről a kérdésről az jut eszembe, amikor elvittem Balázsovics Mihálynak egy képverset – tizenhét évesen ki ne írt volna képverset –, ahol a vers szövege csigaalakban bontakozott ki. Büszkén adtam neki oda a papírt, amit ő rögtön vissza is adott nekem. Annyit fűzött hozzá, hogy a következő alkalomra hozzam el rendesen leírva. Azt hiszem, még így is túl megértő volt. Mondjuk ebből is lehet tanulni.
Valamiért én mindig azoknak mutattam meg a munkáimat, akikről tudom, hogy gátlástalanul hozzányúlnak, nem szépítenek semmit. Ilyen volt rögtön az egyetemi éveim után Gazdag József, aki a Kilátás az ezüstfenyőkre című könyvért 2005-ben Bródy-díjat kapott. Ő az Inkognitó első fejezetét pár hét után úgy küldte vissza, hogy kihúzta a kétharmadát. Szerintem nem volt igaza, a felét kellett volna csak kihúzni. Érdekes, hogy engem akkor is megtalálnak a legszigorúbb szerkesztők, ha épp nem keresem őket. Arra például nagyon büszke vagyok, hogy Szvoren Edina valamikor 2017 körül maga mondta nekem, hogy szeretné a következő könyvemet szerkeszteni. Jó, ez nem a semmiből jött, mert barátok vagyunk, de azért jól esett. Persze, az ő szerkesztési módszereiről is tudnék mondani ezt-azt. A Beláthatatlan táj első verzióját visszaküldte úgy, hogy volt benne mondjuk négyszáz megjegyzés, amit már én is soknak éreztem. A könyv 240 oldal, és volt benne négyszáz.
Persze, ma már nem az van, hogy valaki otthon verseket írogat, postán elküldi azokat egy írónak, akit kinéz magának, mert megtetszik neki az antikváriumban. Ennél egyszerűbben is lehet ezt csinálni. Erre szerintem jók az írószemináriumok, főleg azok – mint a hajdúböszörményi vagy a kóspallagi –, ahol a szervezők gondot fordítanak arra, hogy minél szélesebb legyen a merítés. Sokak számára ingyenesek vagy nagyon olcsók ezek a táborok, tehát nincs az az akadály, hogy valaki nem tudja kifizetni. Az írószemináriumokkal kapcsolatban kicsit mindig szkeptikus voltam, és ez a kételkedés azóta sem változott bennem, amióta én is tartottam néhány ilyen minikurzust (a FISZ-táborban, illetve Hajdúböszörményben). Az egészen biztos, hogy sokan egy-egy ilyen alkalom során kapnak először visszajelzést a szövegeikre – ez nagyon jó. Az még jobb, hogy nemcsak a mentor mondja el a véleményét, hanem a fiatalok egymással is beszélgetnek az írásokról. Ez utóbbi szerintem legalább olyan fontos, mint a mentor véleménye. Engem lenyűgöz, hogy ennek a generációnak a tagjai milyen okosan és érzékenyen kommunikálnak egymással.
A pozitív élmények ellenére azért nem múlt el a szkepticizmusom sem. A FISZ-táboros csoportommal volt egy nagyon érdekes tapasztalatom. A közös üléseken azt éreztem, hogy a második-harmadik javítási kör után a szerzők egyre bizonytalanabbá váltak. Mintha már maguk sem tudnák, mit akarnak, nem haladnak, nincs áttörés, miközben a résztvevők bombázzák egymást az ötletekkel. Aztán két szeminaristával átváltottunk a közvetlen munkára, és hirtelen beindult valami. Egyikük – Viola Beátáról van szó – a második kétórás telefonbeszélgetés után úgy tette le a telefont, hogy hetekig tart, mire beépíti a szövegébe mindazt, amit megbeszéltünk. Aztán olyan lelkes lett, hogy pár nappal később elküldte az átdolgozott szöveget, ami ebben a verzióban működni kezdett, megtelt élettel. Nem sokkal később ez a novella meg is jelent a Kalligramban. A szemináriumi munka mellett szerintem mindenképpen szükség van arra, hogy az ember egy tapasztaltabb pályatársával is közvetlen kapcsolatban álljon. És itt térek vissza ahhoz, amivel kezdtem: mentorként én magam is olyan vagyok, mint amilyen mentorokat kerestem. Van bennem valami keresetlenséggel határos őszinteség, ami egy személyes viszonyban jobban megtalálja a maga helyét, mint egy nyolc-tízfős csoport előtt. Tíz ember előtt nem mindig mondhatom azt, amit gondolok, mert tíz ember tízféle, és ugyanaz a kritikai megjegyzés az egyik embert inspirálja, a másik viszont megbántódik rajta. Számomra komfortosabb az, hogy valakivel előbb megismerjük és feltérképezzük egymást, majd azután kezdünk el egy intenzív és mély közös munkát.
Gregor Lilla: A munkaidődet azzal töltöd, hogy olvasol. Amikor leteszed este a Színház folyóiratot vagy a Jelenkort, a szabadidődben még folytatod az olvasást?
Kiss Tibor Noé: Sajnos az utóbbi években egyre kevésbé maradt erre energiám. És amióta megjelennek könyveim, máshogy is olvasok. Már nincs meg az az élményszerű olvasás, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt, amikor még nem írói szemmel néztem a könyveket. Önkéntelenül elkezdtem úgy olvasni, hogy rögtön szerkesztek is. Sokszor viszonylag hamar rá lehet jönni az író logikájára. Tudom, mit akar, látom
az eszközeit, látom, hogy mit akar csinálni velem. Ráadásul engem a történetközpontú prózák nem igazán kötnek le – ha a könyvnek nincs nyelve, ami bizserget és felkavar, akkor nehezen tudok kapcsolódni. Mostanában viszonylag sok könyvet abbahagyok emiatt. Régen ilyen nem nagyon volt, nem is emlékszem, hogy félretettem volna könyvet. Mondjuk a Meztelen ebédet félretettem. Azt nagyon el akartam olvasni, mert annyira tetszett a film, de egyáltalán nem jött be. Elég avantgárd dolog, mégis untam, nem tetszett, van ilyen. Ez érdekes, mert ugyanakkor meg Ginsberg verseit nagyon szerettem, az Üvöltés antológia az egyik kedvenc kamaszkori könyvem volt.
Gregor Lilla: Mi az, amit mostanában végigolvastál?
Kiss Tibor Noé: Azokat mondom, amik tetszettek is. Ilyen Bartók Imre utolsó könyve. Sokszor úgy beszippant, mint amennyire azok a könyvek szippantottak be, amiket kamaszkoromban szerettem – aztán néha egyenesen idegesít, de nem lehet elmenni mellette. Aztán nemrég olvastam Pál Sándor Attila Rokonok című könyvét, nagyon jó. Tetszettek Vonnák Dia novellái is. Ha ajánlanom kellene valamit, akkor Elin Cullhed könyvét mondanám, amelyet történetesen én tördeltem, és az Európa Könyvkiadónál jelent meg. A regény elbeszélője Sylvia Plath, az ő életének nagyjából utolsó egy évét követhetjük végig. Van benne egy jelenet, ami egy életen át bennem marad, annyira erős. Egy húszoldalas szakasz arról, amikor megjelenik az a nő a házukban, aki végül el fogja venni tőle a férjét, Ted Hughes-t. Hátborzongató és gyönyörű, ahogyan a szöveg átadja azt a kétségbeesést, amit ilyenkor érezhet az az ember, aki szinte egyik pillanatról a másikra rádöbben arra, hogy vége mindennek. Nem nagyon olvastam még olyan szöveget, ami ennyire vissza tudná adni az ember teljes megalázottságát és kiszolgáltatottságát.
Gregor Lilla: Interjúkban azt mondod, hogy nagyon szisztematikusan írsz, a Beláthatatlan táj szerkesztettségén ez jól látszik is. Más interjúkban meg azt mondod, hogy önmagát írja a regény. Hogy tud ez a kettő együtt működni? Hogy kell elképzelni egy ilyen írásfolyamatot?
Kiss Tibor Noé: Bizonyára furcsán hangzik, de Excelben dolgozom, legalábbis egy ideig. Vannak mindenféle jegyzeteim, de végül készítek egy olyan vázlatot, ami a könyv mátrixa. Ez azt jelenti, hogy előre megtervezem, hány fejezete lesz, azon belül hány szakasz, mi lesz azokban a szakaszokban, akár olyan szinten is, hogy Józsi felszáll a buszra, és találkozik régmúlt szerelmével, Máriával. Külön rubrikákban szerepelnek a szereplők jellemzései, idővonalak, a vendégszövegek listája. A mátrixot egyébként a regényírás közben is folyamatosan frissítem. Legutóbb azt is vezetni kezdtem, hogy a könyv melyik szakaszaiban tűnnek fel zenei, filmes vagy irodalmi utalások. Ez jól jött akkor, amikor a szerkesztés során kiderült, hogy a könyv elején mindenki zenét hallgat, aztán semmi, ami nyilvánvaló aránytalanság volt.
Ezt a módszert az Inkognitó írásakor kezdtem használni. A könyv felénél jártam, de már hónapok óta nem haladtam. Az Aludnod kellene nagyjából eszerint készült, de még nem teljesen. Annak az első fejezete egy önálló novella volt, ami a Jelenkorban jelent meg, nem gondoltam volna, hogy regény lesz belőle. A Beláthatatlan táj az első könyvem, ahol az első pillanattól kezdve ezzel a módszerrel dolgoztam. A vázlat persze csak vázlat, a szerkezetet mutatja meg, sorvezető, nem pedig a mű, mert a nyelvről például semmit sem mond. Ráadásul maga a szerkezet is még legalább 30-40 százalékban megváltozik ahhoz képest, ahogyan elterveztem. Ennek ellenére is szükségem van rá, mert ennek a révén átláthatom az egész művet. Enélkül egyszerűen nem tudok nekikezdeni egy könyvnek, nekem az nem megy, hogy leülök, írok, aztán majd utólag összerakom a dolgokat. Csak akkor, ha van valami a fejemben, vagyis hát a táblázatomban, amit ki tudok tölteni. Ez az excelezés egyrészt a kényszerességemből fakadhat, illetve talán ez a szociológiai tanulmányaim egyik utolsó maradványa is.
És amikor azt mondom, hogy a könyv magát írja… A Beláthatatlan táj írása közben ezek voltak a legnagyobb élmények. Az eddigiek után talán hülyén hangzik, de van ebben valami mágikus: amikor valamit kitalálsz vagy leírsz, azzal rögtön alakítod a szöveg további részeit is. Egyszerre nyílik ki és zárul be a világ, feltárul előtted, hogy még milyen további lehetőségeid vannak írás közben, ugyanakkor bizonyos dolgokból már nem következhet túl sok minden. Erre példa a Beláthatatlan táj egyik szereplője, a kómában lévő lány édesanyja, aki előbb Norvégiába, majd Hawaii-ra költözött. Az ő helye is megvolt a mátrixban, de elég hamar rájöttem, hogy nem fog beleférni ebbe a könyvbe még egy női tapasztalat, amelyet egy olyan nő reprezentál, aki nagyjából annyi idős, mint a regény másik fontos női szereplője. Őt egyszerűen ki kellett tessékelni a könyvből, lehetőleg úgy, hogy ne erőszakos halált haljon, ne tűnjön el vagy bolonduljon meg, mint a szereplőim többsége. Végül sikerült egy ironikus megoldást találni, hogy belép egy szektába, és a végén Hawaii-on köt ki – előbbi Edina ötlete volt, utóbbi az enyém.
De van egy másik példám is arra, hogyan írhatja magát a regény. Sokat gondolkodtam azon, hogy Dorka, a regény kómában fekvő szereplője hogyan tud egyáltalán „megszólalni”, hogyan működhet az ő tudatfolyama. Erre nyelvileg azt a választ adtam, hogy prózaversben, de ez önmagában még nem elég. Hogy mi zajlik benne, arról még most is nagyon keveset tudunk. Olvastam cikkeket a kómás állapotról, többször beszéltem olyan orvossal, aki kómában fekvő betegekkel dolgozott, és az ő közreműködésének köszönhetően a regényt még az írás fázisában elolvasták olyanok is, akik korábban kómában voltak. Nagyjából minden ugyanarra mutatott: a zajok, az ismerős hangok, az illatok valamit be tudnak indítani. És persze, ott fekszik a lány a kórházban, becsapódik a liftajtó, tologatják a kocsikat, beszélnek hozzá, de önmagában még ez sem elég, közhelyesnek éreztem. A kép akkor állt össze, amikor a regény egy másik pontján dolgoztam. Egy másik szakaszban ugyanez a lány, Dorka kint ült az erkélyen a barátjával, körülöttük madarak szálldostak. Milyen madár legyen? Legyen szajkó, gondoltam, mert a szajkó nagyon szép. Egy időben én is láttam szajkókat az egyik pécsi albérletem előtti fenyőfákon. Rákerestem, és kiderült, hogy hangutánzó madár, ami a könyv kontextusában főnyeremény volt. A szajkó révén hirtelen minden elkezdett működni, találtam egy tökéletes szimbólumot. Ha megnyikordult egy vasszekrény, akkor onnantól kezdve nem lehettél biztos abban, hogy a lány a szajkókat hallgatja, vagy tényleg ott vagyunk a kórházban. Ez véletlen volt, de erre mondta régen azt az edzőm meg az apám, hogy a véletlenért is meg kell dolgozni. Hetek, hónapok szenvedése után hirtelen történt valami, amit nyilvánvalóan nem az ihletnek köszönhetsz, hanem a befektetett munkának. Amit ezzel a könyvvel megtanultam, az az, hogy akkor is haladni kell tovább a magad koordináta-rendszerében, ha bizonyos dolgokat magad sem értesz vagy tudsz. Úgyis eljön az az élményszerű, magányos pillanat, amikor minden a helyére kerül. Ma már sajnálom, hogy írás közben nem jegyeztem fel azokat a pillanatokat vagy motívumokat, amelyek olyan élményt adtak, mint a szajkó megtalálása – legközelebb ezeknek is biztosan nyitok egy oszlopot az Excelben.
Gregor Lilla: Minden oldal alján van egy párszavas szókapcsolat, külön a szövegtől. Szerinted hogy kell ezeket az alsó sorokat hozzáolvasni a regényhez?
Kiss Tibor Noé: Hibajavító festékkel.
Gregor Lilla: Miért a hibajavító?
Kiss Tibor Noé: OK, rossz vicc volt, elnézést. Oldalanként mindenképpen hozzáolvasnám, anélkül, hogy megszakítanám a főszöveg olvasását. Azt is el tudom képzelni, hogy minden oldal elkezdése előtt rápillantanék, vagy fejezetenként visszaolvasnám az egészet. Egészben már nem, mert úgy unalmas. A hibajavítót azért mondtam, mert nem érzem tökéletesnek a megvalósítást, magát a lap alján futó szövegeket. Ezek a lapalji részek („lábsorok”, ahogy Edina leleményesen elnevezte őket) minden fejezethez meg lettek írva egy-egy önálló bekezdésben. De aztán azt láttuk, hogy ez nem az igazi, mert ezek a szövegrészek egy tömbben unalmasak. Egyszerűen nem működnek. Ekkor jött Szegő Jancsinak, a könyv másik szerkesztőjének a mentőötlete, hogy mi lenne, ha elhelyeznénk őket a lap aljára. A megvalósítás aztán egészen triviális okokból nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Ezeket a tömböket szét kellett szednem úgy, hogy a jelzős szerkezetek, félmondatok kapjanak valami dinamikát az adott fejezeten belül és kapcsolódjanak az oldalhoz is, amelyiken megjelennek. Ezen viszont csak azután tudtam elkezdeni dolgozni, amikor visszakaptam a tördelt anyagot, és akkor már kevés időm maradt a munkára. Azóta – egy másik Excel-táblában – készítettem egy végleges verziót, nagyjából 30-40 oldalon változtattam meg a szöveget. A következő kiadásban, remélem, ez már így jelenhet meg. Mindez azért fontos, mert a történet egésze – ha nagyon szigorúan veszem – a lábsorok egy pontján áll össze. Ezt néhány kritika, illetve több moly.hu-hozzászólás meg is jegyezte, és Edina szerint is egyértelmű a már megjelent verzió. Más kérdés, hogy ebben ő sokkal rigorózusabb nálam. Sokszor beszélgetünk arról, hogy egy szöveg mennyit mutathat meg magából, és Edina szerint a lehető legkevesebbet, amivel nem mindig értek egyet.
Gregor Lilla: Kortárs magyar szépíróknál gyakori, hogy vagy a kritika által nagyon beágyazott és elfogadott, a nagyobb közönség viszont kevésbé szívesen olvassa, vagy fordítva. Én úgy látom, hogy a te könyveid azok közé tartoznak, amelyek mindkét téren megállják a helyüket. Te hol látod a könyveid helyét a kortárs magyar irodalomban?
Kiss Tibor Noé: Nagyon jólesik, amit mondasz, ha van számomra elismerés, akkor ez az. Minden könyvemnél szeretném kitolni a határokat valamilyen új irányba, lehetőleg úgy, hogy közben ne idegenítsem el az olvasókat. Kísérletezni úgy, hogy amit csinálok, ne váljon öncélúvá. Ez talán onnan jön, hogy nagyjából húsz éve kezdtem el újságíróként dolgozni, hírírástól riporton át interjúzásig mindent csináltam. Újságíróként az az egyik első leckéd, hogy nem magadnak írsz, hanem a legegyszerűbb olvasónak, aki semmit sem tud a világról. Aki most született. A feladat az, hogy a cikkedet ő is értse meg. Nyilván az irodalomnak ez nem lehet a feladata, de azt hiszem, nekem segít, hogy így szocializálódtam.
Aztán persze, ez alkati kérdés is. Arról, hogy hol a helyem a kortárs magyar irodalomban, az jut eszembe, hogy az első két regényemet rögtön felcímkézték: „transzirodalom”, „szociopróza”, „szegénységirodalom”, a „periféria krónikása” satöbbi. Bizonyos értelemben ezek a címkék jót tettek a karrieremnek – minden szerző több olvasóhoz jut el, ha felcímkézik a munkáját, mert így, ha másért nem is, a címkéje miatt érdekessé válik. Ugyanakkor ez egy csapdahelyzetet is teremt az ember számára. Mondhatnám azt is, hogy kísértést: az írói szerep csábítását, amiben kényelmesen el lehet terpeszkedni, ahonnan nagy igazságokat lehet mondani interjúkban, Facebook-posztokban, havi rendszerességgel közölt tárcákban. Azt hiszem, én is belecsúsztam ebbe a csapdába, csak az a szerencsém, hogy alkatilag nem vagyok alkalmas arra, hogy ezeket a szerepeket betöltsem. Ha valahová sikerül nagyon bekucorodnom, akkor mindjárt érzem azt is, hogy tovább kell állni onnan. Az új könyvemnél is azt érzem a legnagyobb kihívásnak, hogy hogyan tudom megőrizni saját magamat benne úgy, hogy megint valami mást csinálok. Hogyan tudom megmutatni a világot, a világomat megint – máshogyan. Mindezzel együtt, persze, csak van valami közös a munkáimban, talán valami olyan tekintet, ami egy kicsit azoké is, akik alulról és kívülről néznek a világra. Amiben és ahogy felnőttem, illetve ahogyan máig megélem a mindennapjaimat, ez – minden elismerés és „társadalmi felemelkedés” ellenére – állandó, kitörölhetetlen perspektívám marad.
Gregor Lilla: Milyen a könyveid külföldi fogadtatása? Az Aludnod kellene két (német, cseh), az Inkognitó három (szlovén, lengyel, finn) nyelvre van lefordítva.
Kiss Tibor Noé: És most készül az angol, ami valószínűleg Észak-Amerikában fog megjelenni. A könyv fordítás alatt áll, a kiadók tárgyalnak egymással.
Gregor Lilla: Ezek hogy készülnek?
Kiss Tibor Noé: Nincs ebben semmi trükk: vagy a kiadó adott ajánlatot, vagy a fordító keresett meg a saját elhatározásából. A lengyel és a finn Inkognitó így született: Daniel Warmuz és Saarni Laitinen a saját lelkesedéséből dolgozott az anyagon, majd talált támogatást és kiadót a könyvnek. Hihetetlen munkát végeztek, sokat köszönhetek mindkettejüknek. Érdekes, hogy Gaál Gabi, az Inkognitó szlovén fordítója az Aludnod kellenével kezdte, de kiadói érdeklődés az Inkognitóra érkezett. Először egyébként az Aludnod kellene fordításai születtek meg. A cseh és az osztrák verziónál a kiadók kerestek fordítót a könyvemhez: a Protimluvnál Jiří Zeman, az azóta sajnos már megszűnt bécsi Nischen Verlagnál pedig Zádor Éva dolgozott a regénnyel.
Számomra ebben a folyamatban a fordítókkal zajló közös munka a legtanulságosabb. Mindannyiukkal hosszas levelezéseket folytattunk, találkoztunk, és órákat töltöttünk el olyan apróságok és következetlenségek tisztázásával, amelyek még a könyv eredeti szerkesztésekor sem tűntek fel senkinek. Szerintem a fordítók a legalaposabb olvasók a világon. Gaál Gabi mondta nekem nemrég, hogy egy irodalmi szöveg fordítása során teljesen lelepleződik előtte az adott szerző gondolkodásmódja, látszanak a mélységek és a blöffök.
Gregor Lilla: Kinek írsz, kinek szánod a könyveidet?
Kiss Tibor Noé: Jó kérdés, ezen sosem gondolkodom. Mégiscsak az van, hogy az ember nem ír senkinek. Vagy ha igen, akkor leginkább önmagának. Számomra maga az írás jelenti a szabadságot. Amikor eszedbe jut egy jó megoldás, megcsinálsz egy jó bekezdést, vagy akárcsak egy mondatot, amikor visszaolvasod, és örömöt érzel – hát ezért írok, ezért az örömért, önmagam miatt írok. Hogy nekem legyen néhány jó pillanatom az életemben. Ha ez még olvasókkal is találkozik, ha vannak emberek, akik számára ehhez hasonló örömöt tudok okozni, az a legtöbb, amit el tudok képzelni. Kiváltságos dolognak érzem az írást, leginkább azért, mert a szövegeim révén számomra ismeretlen emberekkel is kapcsolatot tudtam teremteni. Eleinte szokatlan érzés volt azzal szembesülni, hogy lényegében bárkit meg tudsz érinteni a mondataiddal. Találkozni olyan olvasókkal, akik szinte hálásak neked azért, hogy írsz – ez hihetetlen élmény. Azt hiszem, ez sokat segít abban, hogy túléljem a mindennapokat.
Gregor Lilla: Szoktad visszaolvasni könyveidet? Például olvastad az Inkognitót?
Kiss Tibor Noé: Az egészet soha, de részleteket igen. Egy bizonyos idő után minden könyvemmel szemben keletkeznek kifogásaim, ez szerintem teljesen normális. Kamaszkoromban sosem értettem, amikor megkérdezték, mondjuk, a Slayer zenekart a Metal Hammerben, hogy mi a bajuk a korábbi albumaikkal, miközben olyan jók azok a lemezek. A művészi koncepciónk megváltozott, felelte Tom Araya, ami akkor nagyon fellengzősnek tűnt, de végül is igaza volt. Én az Inkognitót már több szempontból problémásnak látom, főleg azokat a gyermekbetegségeit – például az időnként fárasztó ismétlődéseket –, amelyek időközben mások könyveiben is zavarni kezdtek. Az Aludnod kellene más, olyan, mint egy kőtömb, nehezen megragadható monumentum. Akárhonnan nézed, ugyanolyan. Ez persze az erénye is, így lett megcsinálva, és továbbra is úgy gondolom, hogy szépen, összetetten és mélyen adtam vissza vele mindazt, amit szerettem volna.
Azzal viszont kicsit elégedetlen vagyok, hogy néhány dolgot nem gondoltam át eléggé Ez a világ ezen a nagyon durván minimalista és radikális, de közben empatikus nyelven meg van már írva. Hogy ez már volt. Kicsit csavarni kellett volna ezen valamit. Ezt utólag vissza is kaptam kritikaként. A Beláthatatlan táj pedig kicsit mintha túl lett volna gondolva. Túl sokat gondolkodtam rajta, aztán mégis el kellett kapkodni a végét. Nemrég jelent meg, de már most tudom, hogy mik azok a dolgok, amelyekre egy-két év múlva azt mondom majd, hogy nem jók. De ez nem azt jelenti, hogy ne vállalnám fel ezeket a könyveket. Ilyenkor szokott jönni az a kérdés, amit nem nagyon szeretek, hogy hogy csinálnád jobban – hát sehogy. Az ott és akkor lett kész, akkor annyit tudtam kihozni magamból, nem nyúlok hozzá. Leszámítva a lábsorokat, de az egy másik kérdés.
Gregor Lilla: Már dolgozol az új könyveden, mesélsz róla?
Kiss Tibor Noé: Alakul a vázlatom, az Excel-tábla már ott van a számítógépemen, húszezer karakteres, az már egy fejezetnek is elmegy. Le kellene ülni, de egyszerűen nincs egybefüggően két hetem, amikor csak ezzel tudnék foglalkozni. Ha az megvan, akkor hamar bele tudok merülni, utána már napi néhány óra munkával is tudok haladni, de az elején, a regény kezdetekor szükség van arra, hogy minden idegszálammal a könyvre koncentráljak.
Nehéz a könyvről konkrétumokban beszélni. Inkább azt mondanám, hogy a fejemben nagyrészt összeállt, ráadásul van kapcsolat az előző könyveimmel. A Beláthatatlan táj már úgy íródott meg, hogy tudtam, mi lesz a következő könyvem. Itt most az a kérdés, hogyan lehet ezt a kapcsolódást megcsinálni úgy, hogy ne legyen túl direkt – ennek a kidekázása lesz az igazi feladat szerintem. A történet megvan, a szereplők megvannak, a helyszínek megvannak. A főhősöm egy harmincvalahány éves nő, aki elköltözött vidékre, és ott él a barátjával, aki egyébként kultúrantropológus, és a könyv jelenideje alatt a tajgán élő hantik között végez kutatómunkát. Leginkább azért ott, hogy a faluban jobban elfogadják, ahol ő mégiscsak egy derék kultúrantropológus. Szóval már elég sok minden ki van benne dolgozva, csak hát meg kellene írni, ugye.
Gregor Lilla: A múlt héten volt Pécsen az Irodalmi Diszkó fesztivál (2022 májusában – a szerk.). Milyen most Pécsen az irodalmi élet? Hol találja meg ma a helyét az irodalom?
Kiss Tibor Noé: Az Irodalmi Diszkót azért kezdtük el szervezni még 2012-ben, mert az volt az érzésünk, hogy a Művészetek Házában vagy a könyvtárban rendezett eseményeknek egy kicsit iskolás jellege van, ami sok ember számára nem kényelmes. Ez tőlem is távol állt, mert én már az iskolában is elég elviselhetetlen voltam („magaviselete: rossz”). Látszott, hogy sokan vannak Pécsen, akik olvasnak, de soha az életben nem jönnének be egy rendezvényre a Művészetek Házába. És ezt hosszan lehetne mondani, hogy miért nem – például azért nem, mert egyszerűen nem tartják érdekesnek, vagy nem is értik azokat a beszélgetéseket, amelyek az irodalmároknak szólnak.
Félreértés ne essék, nem a Művészetek Házába járó közönséget vagy az irodalmi estek szervezőit minősítem, senkit nem minősítek, jelenségekről beszélek. Én mindig szerettem járni a Művészetek Házába, de örültem volna annak, ha az egészet lehetne kicsit lazábban, közvetlenebb módon csinálni. Mert ugyanezt a beszélgetést, amit most itt lefolytatunk egy múzeumban, lefolytathatnánk egy egyetemi előadóteremben is, ahol nyilván kicsit kevésbé engedném el magamat. Egy kocsmában is lehetnénk, ott nagyjából ugyanez lenne a helyzet. De mégis mennyire más.
Az Irodalmi Diszkó rendezvényeire egy csomó olyan ember jött be, aki nem irodalmár, csak amúgy is jár ezekre a helyekre, beszélgettünk velük, és elkezdtek ők is érdeklődni. Plusz a zene volt a nagy ötlet szerintem. Azt találtuk ki, hogy aki eljön föllépni, az vállalja, hogy aznap ő lesz a DJ. Havasréti Jóska például, aki iszonyat nagy bakelitlemez-gyűjtő, hozta a kis papírját az aznap esti tracklisttel, filctollal, zenékkel, jelölésekkel. Ő keresgélt a dobozaiban, valaki más pedig helyette rakta föl a lemezeket, mert ő nem értett ehhez. Én mondjuk pendrive-ot vittem. Sose felejtem el azt a napot, amikor először voltam DJ. Valami Ladytron-szám üvöltött, és ahogy lenéztem a színpadról, azt láttam, hogy vagy harminc ember füstös transzban, őrjöngve táncol. Akkor gondoltam arra, hogy rocksztárnak kellett volna menni, nem irodalommal foglalkozni. Fölraksz két számot, és őrjöngenek az emberek. Persze, ma már másképp gondolom, író vagyok, és ez így van jól.
(Megjelent az Alföld 2024/2-es számában. A borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Árkossy István digitális grafikája.)
Hozzászólások